becsült adatok: táv: 35km, átlag: 14km/h, nettó idő: 2:30h, szintemelkedés: 1200m
Háromnapos felhőszakadás után pár nappal kinéztem a környéken egy jó kis hétvégi túrát, gondoltam felszáradt már mindenütt az eső, jöjjön valami erdős terep. Barcelonából a Carretera de Sant Cugaton másztam ki, amiről az első lehetőségnél letértem jobbra, be az erdőbe. A térképen elnéztem egy utat, mert a Turó de Santa Maria-t nem akartam megmászni csak megkerülni, de a tévedésre csak a csúcstól pár méterre jöttem rá... Így viszont magasabbról kezdődött az ereszkedés is. Hamar visszaértem az aszfaltút melleti parkolóhoz, ahonnan ismét vissza az erdőbe le a patak völgyéhez.
A lejtők részben tekerhetőek (bár tekerésre nem volt szükség) voltak, de azért kellett kapaszkodni-kormányozni rendesen, sziklák és kisebb vízmosások tették izgalmassá az utat. Az erdőnek teljesen dzsungel hangulata volt, gazdagon burjánzó aljnövényzet, párás, hűvös levegő, hosszú cuccban pont nem volt még melegem. Itt vettem észre, hogy a fényképezőgéphez a lemerült akkukat sikerült elhoznom, így rövid szentségelés után bevetettem magam a bozótba.
Az út egyre keskenyebb volt, sehol senki, elég jó hangulata volt a kanyargó, egy ember szélességű ösvénynek. Egy ponton elágazás, egyenesen tovább folytatódik az ösvény, jobbra a jelenleginél is keskenyebb, meredek letörés. Lenézek, bedőlt fák, ez nem lehet az (pedig festés is volt az egyik fán), irány tovább előre. Az út egyre tovább keskenyedik, a végén már teljesen rá kell hajoljak a kormányra hogy elférjek, szóval elég egyértelmű, hogy mégis rossz irányba megyek, de mindegy, most már megnézem mi van erre. Egy kapaszkodó után felbukkan egy ház agresszív kutyával, Can Puig, sikerült egy turistatérképen nem jelzett ösvényen átmászni a völgy másik oldalára.
Innen már újra térkép alapján lejtőzés le egy elhanyagolt aszfaltúton, ami később átmegy döngölt sziklás talajba, de azért 30-35 körül lehet repeszteni rajta, jó széles. Így gurulok be Sant Medirbe, hétvégi turisták tucatjával nézik, ahogy a hirtelen jött brutál emelkedőn felküzdöm magam, majd rövid térképböngészés után megtalálom a helyes utat tovább. Innen az út a Sant Medir patak völgyében vezet, 1-2 méterre a pataktól, gyakran keresztezve azt.
Hát én még nem tekertem ekkora sárban. A talajvíz miatt az egész út merő dagonya volt, a végén már jól is jöttek a gázlós részek, picit lemosták a felragadt sarat. Szerencsére nem volt túl agyagos a talaj, így elég volt kormánynál lazítani a fékeken, és a fékpofák se koptak el nagyon... Érdekes látvány lehettem amikor kiértem Sant Adjutorihoz, ez valami hétvégi célpont lehet, sok parkoló kocsi, lovak, étterem, kirándulók. Rákanyarodtam a GR173 turistaútra, és azon hullámvasutaztam egész Can Catáig, ahol irány vissza Barcelona a GR92-n. Az út kiméletesen emelkedett, csak a végén váltott át egy rövid, keményebb emelkedőbe, majd aszfalt a hágó tetejéig. Innen egy köves, meredek úton legurultam a városba, majd haza.
Képek értelemszerűen nincsenek, viszont annyira tetszett a hely, hol elhatároztam, másnap visszajövök fotózni. Pontos adatok az óra felelőtlen kinullázása miatt szintén hiányoznak
táv: 30.7km, átlag: 12.5km/h, nettó idő: 2:27h, szintemelkedés: 1500m
Szerencsére a cuccaim megszáradtak koradélutánra, így bringatakarítás helyett rátoltam még egy réteg sarat. Kicsit variáltam a tegnapi útvonalon, a rövidebb, de meredekebb Vallvidrera-ba vezető országúton másztam ki a városból, majd itt a patakhoz vezető parkoló előtt még tettem egy kis kitérőt a régi kedvenc erdei szakaszomhoz, ahol ezúttal már majdnem sikerült végig lemenni két keréken.
A patak völgyében ezúttal -lesz ami lesz- ráfordultam a turistaútként jelzett szakaszra, és igazam lett, kb. 100 méter gyalog is nehezen járható rész után picit kiszélesedett az út, és a legszebb erdei bringázásban volt részem, enyhe és közepes lejtő közötti váltakozás, gyakori megállások szájtátás és fotó miatt... egy idő után becsatlakozott ez az út is a tegnapról már ismert széles erdei útba, és innen Sant Adjutori-ig ugyanarra mentem, mint szombaton.
A patak völgye viszont még durvább lett, a sok biciklis és turista teljesen feldagasztotta a sarat, meg sem álltam inkább fényképezni, mert nem lett volna hova letenni a lábam (nem mintha nem lett volna mindegy neki, de mielőbb ki akartam kerülni a dagonyából).
Sant Adjutorinál éles szögben visszafordultam a város fele, az út először csak enyhén, majd Sol i Aire környékén már nagyon durván emelkedett, miközben tökéletes szinkronban vált egyre jobb minőségűbbé, nehogy meggyőzzem magam, hogy na mégis inkább tolnám. A legvégén, az országút előtt már tükörsima, friss, fekete aszfalton araszoltam felfele a legkisebb mókuskerék áttétellel. Innen még egyszer ennyi enyhébb aszfalt emelkedőn a Tibidabo előtti elágazásig, majd át egy földútra, amin önfeledten lehetett tépni lefele egész a városig.
 lefele a völgybe |
|
 Torrent de la Salamandra |
 dzsungel-hangulat |
 |
|
 |
 tegnap ez alapján másfele mentem |
 a bedőlt fáktól kicsit nehéz volt haladni... |
 ...de hamarosan kitisztult az út |
 |
|
 technikás lejtő |
 enyhe vízmosás |
 naplemente, barcelona |
|